Már tinédzserként észrevettem hogy valami nem stimmel velem. Nem éreztem jól magam a bőrömben, nem tudtam kapcsolódni a társaimhoz. Magányosnak, kirekesztettnek éreztem magam. Zárkózottá váltam, ezzel hamis biztonságba zártam magam, de ettől mások szemében csak felsőbbrendű jégirálynőnek tűntem. Míg végül teljesen feladtam a személyiségem, hogy láthatatlanná váljak. Elvált szülők gyerekeként, bár szeretetben nőttem fel, nem váltam képessé lazán és magabiztosan viszonyulni a férfiakhoz. Ami miatt mindig alárendeltem magam a kapcsolataimban. Emellett anyámnak egyre inkább próbáltam megfelelni, mert az ő szeretete volt az egyetlen biztos pont. De ezek által már nem mertem kiállni magamért, felvállalni az igényeimet.Emellett táncművészként soha nem lehettem elég tökéletes. Ez is csak megkeményített, maximalistává, hibára fókuszáló, elégedetlen lénnyé változtatott. A folyamatos másokhoz viszonyítgatásba csak belefáradtam, és megteltem haraggal, féltékenységgel, kapzsisággal, feszültséggel. Mindez egyre önbizalom hiányosabbá tett, a MINDENKINEK megfelelés képtelensége kudarcok sorához vezetett. Mindeközben belül vulkánként forrt bennem a szenvedély, valódi lényem kiteljesedés iránti igénye, a szabadságvágy, a határtalan szeretet és a szeretet utáni sóvárgás. Így indultam el egy hosszú, spirituális úton, ahol megismertem és elfogadtam magam. Következő lépésként felismertem az igényeimet, és képessé váltam aszerint cselekedni. Felismertem a nyílt kommunikáció felszabadító erejét. Megtanultam, hogy mások szeretete önmagunk szeretetével kezdődik!Levettem a fájdalom szemüvegét, és már tudok nevetni a hibáimon. Tudom hogy úgy vagyok tökéletes, hogy nem vagyok az. Mindezek megértésével váltam azzá, aki most vagyok, és aki lenni szeretnék. És ezáltal váltam azzá, aki segíthet neked, ha készen állsz rá. Én elvezetlek az ajtóig, de a jó hír az hogy a kulcs már Nálad van!